16. fejezet
Farah
Leengedve
a hengert tartó karomat, hátraléptem az imént befejezett faltól, közben a
szabad kezemmel letöröltem a homlokomon lévő izzadságot.
Az
alatt a pár óra alatt, amíg ezzel foglalkoztam, két dolgot fedeztem fel a
festéssel kapcsolatban. Az első az, hogy nem szeretem. Úgy éreztem, mintha a
karjaim lángolnának az edzéstől, több festék jutott a hajamba és a ruhámra,
mint a falra, a szagától pedig őrülten fájt a fejem.
A második dologra akkor jöttem rá, amikor hátrébb menve jobban megnéztem a munkámat, az volt, hogy szarul csinálom. Nem tudtam rájönni, miért nézett ki olyan rohadt foltosnak az előttem lévő fal. Mindenhol csíkok voltak, akárhányszor is mentem át rajta. Voltak olyan foltok, ahol még mindig látszott a fehér a lágy, galambszürke festéken keresztül, amit a szobába választottam, és voltak olyanok, ahol feltűnően elfolyt a festék. És hogy a fenébe tudták ezt az emberek úgy megcsinálni, hogy a padlót nem borította be a festék?
– Ugye tudod, hogy egy egész csapatnyi
embert béreltél fel, akik mindezt megcsinálják neked, Kolibri?
Cannon
váratlan hangjától felugrottam, és felpattantam. A szívem vágtatni kezdett a
mellkasomban, amikor megláttam, ahogyan lazán, a vállával a hamarosan leendő
hálószobám ajtajának támaszkodott.
Eltüntettem
az arcomról a kezdeti döbbenetet, rendbe szedtem a vonásaimat. Jól tudtam üres
arcot vágni, elvégre egész életemben ezt csináltam. Visszafordultam a fal felé,
és azt motyogtam.
– Ezt már más is mondta. Egyszerűen ki
akartam próbálni, hogy lássam, mi ez a nagy felhajtás.
–
És az ítélet?
A
szemem összeszűkült, mintha a fal valahogy személyesen sértett volna meg. – Nem
nekem való.
A
kuncogása közelebbről hangzott a szobából. Már csak néhány méterre volt tőlem,
és ahogy rám nézett, eltűnt az a keménység, ami aznap a garázsban az arcára
volt vésve. Az a lágy, szexi vigyora határozottan visszatért a helyére.
A
testem úgy reagált, mint mindig, a bőröm bizsergett, a pulzusom felgyorsult, de
a legutóbbi találkozásunk után inkább a fejemben lévő hangra hallgattam.
Elnyomva a gyomromban lévő rezdüléseket, egyenletes hangnemet ütöttem meg,
szemeim semmit nem árultak el, amikor kimondtam a nyilvánvalót.
–
Visszajöttél.
Egy
lépéssel közelebb lépett, minden erőmre szükségem volt, hogy megtartsam a
pozíciómat.
–
Igen. Alig egy órája értem a városba.
–
Az emberek a bárban beszélgettek. Nem
gondoltam, hogy ilyen hamar visszatérsz.
Még
egy lépés. – Lerövidítettem az utamat, hogy hazajöjjek.
A
szívem staccatót kezdett verni a bordáimon.
–
Remélem, jól érezted magad.
És
még egy lépés.
–
Lehetett volna jobb is. Idén nem éreztem
jól magam.
A
pamut és a motorolaj illata elnyomta a fanyar festékillatot. A fenébe vele.
–
Sajnálattal hallom.
–
Tényleg?
A
homlokom ráncba szaladt, az ajkam megfeszült. Miféle kérdés volt ez?
–
Persze. Két hét hosszú idő, különösen, ha
nem érzed jól magad. Ezért rövidítetted meg?
–
Nem. – Egyre többet elvett a köztünk lévő
térből, olyan közel jött hozzám, hogy éreztem, a nyugalmam kezd kicsúszni a
kezemből.
–
Ó, nos... ööö, akkor is, üdv itthon.
–
Nem akarod tudni, miért szakítottam meg az
utamat, Kolibri?
Szóval
az elmúlt két hétben valahogy visszaszereztem Kolibrit. Azt mondtam magamnak,
hogy nem érdekel, de hazudtam. De legalább úgy tettem, mintha nem érdekelne.
– Nem különösebben. Biztos vagyok benne,
hogy az okod elég érdekes, de én épp valaminek a közepén vagyok. – Felemeltem a
kezemben lévő festőhengert, a nyomaték kedvéért kicsit megráztam.
– Azt látom. – A keze felemelkedett, hogy
megrángassa egy hajtincsemet, amely a fejem tetején lévő csomóból esett ki.
Amikor megmutatta, az ujjain egy szürke csík látszott. – Jól áll neked ez a
szín, bébi.
És
a bébit is visszakaptam, de a fenébe már, ha ezt hallva nem éreztem magam egy
millió dollárnak. – Köszi, - mondtam holtan. – Új külsővel kísérletezek. Úgy
hívják, hogy festő sikk.
– Hát, működik, - kuncogott. – Viszont kurva
jól néznél ki bármiben.
Ekkor
a közelsége túl sok lett. Nem bírtam tovább, ezért azzal az ürüggyel, hogy
visszateszem a festékhengert a festéktálcába, átvonultam a szoba másik végébe, de
közben megkérdeztem.
– Mi szél hozott erre? Két hét után azt
hihetném, hogy az első megálló a lakásod. Vagy a szüleid.
– Tudod, Farah, a jéghercegnő álarc, amit
felvettél, nem igazán áll jól neked. Mindketten tudjuk, hogy a lelked mélyén
nem vagy más, mint meleg és kedves.
Nem
akartam, hogy ez hatással legyen rám; nem akartam, hogy a lélegzetem elakadjon,
vagy a szívem hevesen verjen, de úgy tűnt, nem tudok ellenállni.
Elengedtem
a gondosan felépített homlokzatomat, és rögtön a lényegre tértem.
– Miért vagy itt, Cannon? A legutóbbi
beszélgetésünk alkalmával elég világossá tetted, hogy nincs már mit mondanunk
egymásnak.
Utánam
jött, alig egy méterre állt meg tőlem.
– Seggfej voltam. – Olyan gyorsan és
határozottan mondta, amivel meglepett. – Amiket mondtam neked, ahogy viselkedtem...
pöcs voltam, Farah.
Eltartott
egy darabig, mire végre sikerült megtalálnom a hangomat.
– Azt várod, hogy ne értsek egyet? Mert azt nem fogom megtenni. Hatalmas seggfej voltál.
Valamilyen
okból kifolyólag erre elvigyorodott. Bezárta a köztünk lévő maradék távolságot,
majd a kezébe vette az arcomat.
– Nem is várnék kevesebbet. – Éreztem, ahogy
a munkától durva ujjai a pulzusomhoz nyomódnak, és tudtam, hogy érzi hevesen
dobogó szívemet. – Talán ideges leszel tőlem, de ez nem jelenti azt, hogy nem
fogsz rám szólni a szarságaim miatt.
Hirtelen
nehezemre esett levegőt venni, minden egyes belégzésemet az ő illata töltötte
be, elhomályosította a fejemet, megnehezítette a gondolkodást. Az érintése
olyan volt, mintha áramütés érte volna a bőrömet.
– Soha nem lett volna szabad úgy elhagynom
téged, ahogy tettem, - mondta, hangja olyan volt, akár egy bársonyos simogatás.
– Maradnom kellett volna, és rendbe hozni a dolgokat köztünk.
A
szeme a számra tévedt, amikor a nyelvem kikukucskált, és végigsimított az alsó
ajkamon, a kavargó aranyzöld és barna szeme egyre sötétebb lett.
–
De... én... – Nyeltem egyet, hogy
megnedvesítsem hirtelen kiszáradt torkomat. – Azt hittem, hogy mi ... hogy túlságosan
különbözőek vagyunk.
Cannon
hüvelykujjával végigsimított az állkapcsomon.
– Nem kellett volna ezt mondanom, kicsim.
Nem volt igazam. Csak a saját hülye problémáim miatt mondtam ilyesmiket.
– Hülye problémák, mint például, hogy csak
egy szerelő vagy? – Lőttem vissza rá. – Mikor valójában a fél garázs a tiéd.
A
szemöldöke felhúzódott, az ajkait összeszorította.
– Látom, a helyiek beszélnek.
Vállat
vontam, és vállat vontam.
– Ez egy kisváros, igaz? Nem ez az egyik
sztereotípia? Mindenki beszél, és nincsenek titkok.
A
vigyora kötekedőre váltott. – Azt hiszem, igazad van.
– Miért változott meg a véleményed, Cannon?
Mi történt?
– Semmi sem történt. Csak rájöttem, hogy
idióta voltam, hagytam valami hihetetlen dolgot kicsúszni a kezeim közül.
– Szóval, csak így, ennyi? Hirtelen mi
változott benned? Akarsz engem?
– Semmi hirtelen, Kolibri. Az első pillanattól
kezdve akartalak, minél jobban megismerlek, annál többet akarok belőled.
Az agyam nem tudta
feldolgozni, az imént kimondottakat. Nem jutott eszembe semmi visszavágásként,
nem mintha számított volna, mert még nem fejezte be. – Levegővétel nélkül
fecsegsz, amikor izgatott vagy ideges vagy. Levest viszel a nyavalyás vén
szivaroknak, amikor influenzásak. Vigyázol Brantley-re, hogy Shane-nek legyen
egy kis nyugalma. És kitérsz a macskák elől. – A kuncogása átjárta a testemet,
amitől elgyengültek a térdeim. – Bébi, nem is tudom, találkoztam-e már valaha
hozzád hasonlóval.
– Bárki más is ugyanezt tette volna, -
erősködtem. – Shane a barátom. Az ember segít a barátainak, amikor csak tud, én
pedig tudok, tehát segítek. És Fletch nem vén szivar. Olyan édes, mint a pite.
– Hozzád édes, Farah. A pokolba is, azok az
emberek egy rakás kemény, mocskos szájú szemétláda még a jobb napokon is. De ha
kedvesek hozzád, akkor tudják, hogy kiérdemelnek egy mosolyt. És kezdek
rájönni, hogy ebben a városban nincs olyan férfi, aki ne tenne meg bármit, hogy
mosolyogni lásson.
– Mi-mi-mi... – Meg kellett köszörülnöm a
torkomat, abban a reményben, hogy ez segít a szavak formálásában. Még mindig
alig jöttek ki suttogásnál többként, amikor megkérdeztem. – Mi történik most?
Mit keresünk itt?
– Hát, ha nem ijedsz meg tőle túlságosan,
azt terveztem, hogy megcsókollak.
– Te... – Összecsuklott a szám. Akartam,
hogy megcsókoljon. Istenem, ezt akartam. De... –Nem lehetek olyan, mint a többi
nő neked. Egyszerűen nem tudok, Cannon. És én ítélkezem feletted. Én is akarlak
téged, de nem vagyok képes...
Elhallgattatott,
amikor hüvelykujját az ajkamra nyomta.
– Te nem vagy olyan, mint a többiek. –
Szünetet tartott, hogy hagyja, hogy feldolgozzam, mielőtt folytatta volna a
világom felforgatását. –Nem ígérek neked semmit azzal kapcsolatban, hogy hová
vezet ez az egész, Kolibri. Nem ismerjük egymást eléggé. De van egy olyan érzésem,
hogy van itt valami jó, én pedig látni akarom, hová vezet.
Az
ajkaim szétnyíltak, akkora levegőt vettem, amitől megremegett a mellkasom. –
Cannon.
– Te is akarod, Farah?
Úgy
éreztem, mintha kibújnék a bőrömből. A vágy, amiről eddig csak romantikus
regényekben olvastam, átjárta a véremet, egy olyan vágy, amiről azt hittem,
soha nem leszek képes érezni azután, amit az a férfi mindent elvett tőlem.
Semmihez sem hasonlított, amit valaha is átéltem.
Csak
bólogatni tudtam, képtelen voltam megtalálni a hangomat. Szerencsére ez elég
volt.
Cannon
keze azonnal megmozdult, az egyik a tarkómra csúszott, míg a másik karja
leereszkedett, hogy a derekam köré tekeredjen, és magához húzott. A szája az
enyémre ereszkedett, abban a pillanatban, ahogy az ajkaink összeértek, az egész
testemen áram cikázott végig. Az érzéstől zihálva nyílt ki a szám, Cannon
persze teljes mértékben kihasználta a helyzetet.
A
nyelve belém hatolt, a legmámorítóbb simogatással súrolta az enyémet, amit
valaha is éreztem. A kezeim megremegtek, miközben a vállára fektettem. Minden
tétovaság, amit érezhettem volna, egyik szempillantásról a másikra eltűnt abban
a pillanatban, amikor a tenyerem a széles, erős vállakon pihent. Csak úgy
beleolvadtam a csókba. A karom a nyaka köré fonódott, lábujjhegyre emelkedve
közelebb kerültem hozzá. A nyelvünk lágy, gyengéd érintése valami sokkal többé
változott. Ősi volt, ahogy egymásból táplálkoztunk. Olyan volt, mintha olyan
régóta éheztünk volna egymásra, hogy teljesen elvesztettük az irányítást. Nem
tudtam gondolkodni. Csak éreztem. Éreztem, ahogy a melleim elnehezülnek, a
mellbimbóim merev csúcsokká feszülnek. Érezni, ahogy a bensőmben összeszorul a
szükség.
Soha
nem csókoltak még így, és nem akartam, hogy véget érjen. Sajnos az
oxigénszükséglet győzedelmeskedett, így Cannon és én percekkel később
kénytelenek voltunk szétválni.
A
mellkasom vadul emelkedett és süllyedt, az ajkaim zúzódásokat éreztek, de úgy
éreztem, hogy jobban élek, mint egész életemben bármikor máskor.
– Hűha, - sóhajtottam, amint újra rendesen
kaptam levegőt.
– Te mondtad, bébi, - nyögte, a homlokát az
enyémre támasztva. – Jézusom, te aztán tudsz csókolni.
Két
hét óta először nevetés csiklandozta a torkom, ahogy végighúztam a körmeimet a
fejbőrén, magasabbra emelve őket, hogy belegabalyodjak a feje teteje közelében
lévő hosszabb szálakba. –Ugyanezt mondhatom rólad is. – Lehunytam a szemem,
beszívtam a bódító illatát. – És most mit csinálunk?
A
szorítása szorosabbra húzódott, nem tudtam nem észrevenni, mennyire jó érzés,
hogy hozzá szorulok. Egyszerűen olyan nagy és erős volt, hogy tőle kicsinek
éreztem magam.
– Nos, nincs erre szabálykönyvem, de úgy
gondolom, a következő logikus lépés a vacsora lenne.
Épp
csak annyira húzódtam hátra, hogy körülnézhessek a szobában, amit éppen
festettem.
– De itt még rengeteg dolgom van.
Követte
a tekintetemet, lassan szemügyre vette a szobát, mielőtt rám fordította azokat
a felhevült mogyoróbarna szemeket.
– Ne vedd sértésnek, bébi, de szarul
festesz.
Horkantottam
egyet, mielőtt egy jóízű nevetéssel hátrahajtottam volna a fejem. Amikor néhány
másodperccel később visszanéztem rá, Cannon szemei rám mosolyogtak.
– Nem is néz ki olyan rosszul, ugye?
– Fátylat rá. Talán ha most abbahagyod, Clay
emberei megmenthetik a helyzetet.
Nekem
ez megfelelt. Clay és az emberei nyugodtan megtehetik. Leengedtem a
tekintetemet a festékfoltos overallomra és a pólómra.
– Valószínűleg előbb be kéne mennem a
fogadóba, és lezuhanyoznom.
– Nem. – Felnyúlt, egy laza hajtincset a
fülem mögé tűrt. – Tökéletesen nézel ki úgy, ahogy vagy.
KÖSZI!
VálaszTörlésKöszönöm!
VálaszTörlésKöszi szépen!
VálaszTörlésköszönöm
VálaszTörlés